„Bel-Salti-Nannar megmeredt testében az emlékek gőzei szálltak fel lassan, és didergő gondolatként lecsapódtak agyának belső falán. Már tudta, ki ez a háromszemű szörnyeteg: az ő levetett, elárult hite volt, a pokolra taszított szentség, a fehér mágiából feketére mocskolt erők koncentrációja az Időben, amelyet iszonyodva, lopva levetett magáról, mint ahogy az asszony bűne titkos gyümölcsét rakja le valahol idegen küszöb előtt, hogy nélküle jobban boldoguljon. Régen volt ez, az őshazában, a nagy pusztulás előtt, a harmadik szem hatalmának idején, mikor a lények a három világ paradicsomában éltek, és ezért nem félték a halált. A harmadik szem, a mágikus látás és hatalom kapuja az ember homlokán, amely az ellenszegülés és bukás pokoltorkává lett, mikor a Titánok ereje egymás ellen fordult, a bölcsesség kígyója lesiklott a fejből a hátgerincen át az ágyékba, és szenvedéllyé vált az ösztönök alvilágában. A szenvedély forró teste alatt kikeltek aztán az önzés, kirekesztés, ártalom, erőszak és pusztítás kobratojásai. A Titánok látták a szellemvilágot, de nem tapasztalták a halállal mérgezett, kéjes és kísértő anyagot; újszülöttek voltak a matéria labirintusában, és eltévedtek. A harmadik szem készülékével a Kozmoszból levonzott erők egyre sűrűbbek, rombolóbbak lettek, mert a másik boszorkánykörét kellett vele megostromolni, a másiktól kellett elragadni velük valamit, melyet az irigy érzékek megkívántak. A fénylő Napok tiszta sugárzása elfordult a földtől, és kilobbant kísértetbolygók mindent elnyelő és összezúzó vámpírcsápjai hatoltak le a meghasonlott lények transzcendens szervén, a homlokszemen át a világba. A felavatott papnőt is elsodorta a mágikus vihar. Lelkében elsüllyedt a templom, tetejét gaz nőtte be, kulcsa elveszett, s a szentélyben bent, a föld alatt, a pusztulásra ítélt, elárult Eszme keserű, rothadó; szörnyű kísértetté vált, hatalmas démonná a Küszöb előtt. Mikor a Kozmosz bírái elérkezettnek látták az időt a pokoli színjáték megszüntetésére, a kis Hold lezuhant, tűz és víz törölte sima táblává a földet. A lázadó Titánt kiűzték a szellem örök paradicsomából. Homlokszemét elvesztette, csak helye maradt meg homályos sejtelmek gócaként a homlokcsont szemfedője alatt, kicsiny, rejtélyes miriggyé zsugorodva. A Titán emberré lett. Megismerte a bűnt és a szenvedést. Elvesztett szellemlátása, harmadik szeme helyett agytekervényeket fejlesztett magának; tétován tapogató, kauzális gondolatujjakat, amelyekkel a természet részlethieroglifáit ügyetlenül körültapogatta, de semmi fogalmat nem nyerhetett többé az Egészről, a csodálatos szintézisről.

Az Ég bezárult, és az emberre rázuhant teljes, elbírhatatlan súlyával a halálfélelem. Gondolatujjai sötét semmibe tapogattak szánalmas tehetetlenséggel. Félelemből formált istenei halandó kényurak voltak, akik csak fenyegették, ijesztették, de vigasztalásuk hatástalan maradt az anyagi lét súlyos csapásai között. Világtalan két szeme nem látott túl a bölcső és a sír börtönfalain. A fejéből hátgerincén át az ágyékába siklott kígyó pedig új és új, élő, vérrel telt kéjáldozatot követelt. A világtalan halálraítélt vak gyermekeket nemzett a halálnak.”

(Szepes Mária: A Vörös Oroszlán, részlet)