Időnként észre szoktam venni, hogy egyik-másik embertársunknak mennyire nem szokása köszönetet mondani dolgokért. Itt most nem a hálára gondolok, hanem arra, amikor mondjuk szívességet tesz nekik valaki.

Egy példa: Sokszor szembesülök a munkahelyemen is a jelenséggel, amikor valaki e-mailben segítségért fordul hozzám, én utánajárok a válasznak, megírom neki, majd csend következik. Nem kapok érte még egy mondatos választ sem, egy „köszönöm”-mel. Bevallom, bár az évek alatt lett volna időm hozzászokni a dologhoz, még mindig nem tudtam zöldágra vergődni ezzel az „emberi (rossz) szokással”. Bántja a lelkemet minden egyes ilyen eset.

Köszönöm. Vajon miért olyan nehéz kimondanunk ezt a szót? Vagy miért nem érezzük szükségét, hogy megköszönjünk embertársainknak valamit? Miért érezzük természetesnek, hogy úgyis megcsinálják, amit kérünk? Miért távolodnak el egymástól emberek? Nincsen azzal baj, ha az ember mások szolgálatában végzi munkáját, az egy nagyon szép feladat. Ám ha a szó nélkül hagyott szolgálattal szemben egyre alulmaradnak az elhangzó „köszönöm”-ök, felborulnak az egyensúlyok, ami nagy méretekben már társadalmunk egyensúlyának megingásához is vezethet.

Ti mennyire tapasztaljátok a „köszönöm” szó elmaradását? Mit gondoltok, mi lehet az oka?