,,Kedvelnéd-e magad, ha találkoznál ’veled’?"

Ez a kérdés figyelt rám a közösségi portálon egy kedvelt oldal posztjaként. Először csak elolvastam. Aztán értelmeztem. Majd megpróbáltam válaszolni. És nem jött magától az egyértelmű ’igen’. Végül azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon miért nem jött?

Azt hiszem, szükséges némi önismerettel rendelkeznie az embernek ahhoz, hogy ezt a kérdést őszintén megválaszolja. Őszintén, magának. Saját magunkkal szemben a legnehezebb őszintének lenni. Ha másokkal azok vagyunk, az is igazán becsülendő dolog. De az önmagunkkal szembeni őszinteség emberfeletti teljesítmény!

Szóval, elgondolkodtam.

A mai pénzorientált, anyagias világban szinte nincs a napnak olyan része, ahol ne találnánk szembe magunkat problémákkal, stresszel. Anyagi problémák, munkahelyi gondok, betegség, családtag betegsége, egyéb családi gondok, társtalanság, magány, időbeosztási problémák stb.

Mindezek tükrében talán nincs is abban semmi különös, ha az ember időnként zombinak érzi magát a hétköznapokban. Emiatt aztán előfordulhat, hogy nem mindig úgy reagálunk eseményekre, ahogyan illene/kellene. Egy rosszul megfogalmazott mondat, egy barátságtalan hangnem vagy tekintet... Így aztán nem biztos, hogy a külső szemlélő kedvel bennünket, amikor találkozik velünk. Továbbmegyek: Valószínűleg mi sem kedvelnénk saját magunkat azokban a pillanatokban.

Én személy szerint még tanulom, hogyan lehet az energiákat átcsoportosítani, hogy mindenhová annyi jusson, amennyit én szeretnék.

Fontos, hogy legyenek olyan programjaink, tevékenységeink, amelyek örömet okoznak. Ezek segítségével csodálatosan fel tudunk töltődni, újjászületünk, mint egy pillangó. Érdeklődővé válunk, aktívak, játékosak, energikusak leszünk. Ez az az energia, amiből aztán át tudunk adni másoknak, hogy az ő életüket, mindennapjaikat is széppé és könnyebbé tegyük.

És amikor az igazi énünkkel találkozunk, bizonyosan kedveljük magunkat! Nagyon is!

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2014.02.24. 20:12 Anda26 Ez egy nagyon jó meglátás és igazság, hogy tulajdonképpen életünk minden percét saját magunkkal töltjük. Egy időben ismertem embereket, akik munka után is folyton mentek valahová, társaságba, ahonnan késő éjjel mentek haza, aludni. Volt aki még mosni is úgy mosott, hogy beindította a mosógépet és elment otthonról. Az volt a meglátásom, hogy az ilyen ember nem szeret kettesben lenni magával. Vagy fél valamitől (pl. a gondolataitól) vagy egyszerűen nem szereti a saját társaságát, önmagát. Kíváncsi lennék, hogy ők miként válaszolnák meg őszintén ezt a kérdést.

2014.02.23. 20:27 Kármi Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen és arra jöttem rá, hogy a kérdésfelvetést nehezíti, hogy magam ismerem a legjobban. Folyton magammal vagyok, ha akarom ha nem. Így nem csak akkor élvezem saját társaságom, ha én akarom. Mikor valakivel találkozom, beszélgetek, megpróbálom a lehető legjobb formám hozni, a kapcsolatnak megfelelően, így az emberek többnyire kedvelik a társaságom. Ellenben én magamat külső szemlélőként csak akkor kedvelném, ha az összeszedett énemmel találkoznék. Viszont magamról tudom, hogy a teljes kép sokkal kiábrándítóbb, ennek fényében már nem csak a felszínt, hanem a teljes embert kellene kedvelnem, árnyoldalaival együtt. Az viszont már nem olyan egyszerű....nehéz kérdés!