Mostanában nincsen bérletem, mert kellemes időjárás lévén sétálva járok munkába és haza. A minap is éppen hazafelé andalogtam egy egyébként forgalmas út mellett, mikor hirtelen villámcsapásként ért a felismerés, hogy „Nahát, csend van!” Mindössze néhány másodpercig tartott, hogy minden autó a piros lámpánál rostokolt, előidézve ezzel azt a csodálatosan ritka jelenséget, hogy a zsúfolt úton lélekig hatoló csend honolt.

A páratlan élmény hatására elgondolkodtam, hogy vajon az embereknek hány százaléka tudja élvezni a csendet, vagy egyáltalán hány százalék veszi észre. Tulajdonképpen én is néhány éve lettem csend-hívő, ma már ott tartok, hogy a munkahelyemen nem kapcsolok rádiót, még halkan sem, sőt, időnként kifejezetten igénylem a csendet. Pedig tizenévesen én is pont olyan voltam, mint a korombeliek: sokszor bömböltettem otthon a magnóból az éppen aktuális popslágereket, és eszembe sem jutott, hogy milyen lehet az, ha nem szól zene. Valahogy aztán az évek során legbelül az ébredés útjára léptem, s megismertem a világnak és az én belső világomnak is egy másik oldalát. És tetszik ez az oldal.

Szeretem a tiszta csendet, a természet csendjét, a természet hangjait. Szeretek közben magammal társalogni, felismerni magamban érzéseket, gondolatokat, megsimogatni felébredő kreativitásomat, rátalálni ötletekre, és önmagamra. Szeretek magammal időt tölteni. Csendben, befelé figyelve.

Ti hogyan viszonyultok a csendhez? Milyen érzéseket kelt bennetek? Ha észreveszitek, felléptek ellene vagy élvezitek a jelenlétét? Meséljetek!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés