Felnőtt vagyok.

Házasságban élek, dolgozom, önellátó vagyok, 100 km-re a szüleimtől. Vásárolok, főzök, ügyintézek, véleményt nyilvánítok, konfrontálódok, segítek, élek. Önállóan. Mint mindenki más.

A szülői házhoz a lakáskulcsom a szülőknél lóg a fali akasztón. Mindig otthon vannak. Csengetünk, mire a lifttel felérünk, már az ajtóban várnak tárt karokkal, mosolyogva. Szüleim ölelése. A régi ismerős lakás. Ételillat. Csalhatatlan, ismerős. Régi ruháim, könyveim a régi szekrényemben. Tudom, honnan vegyem elő a bögrémet. Itthon vagyok. Még mindig. Mindig! Ugyanúgy ugrálnak körbe szerető gondoskodással, mint korábban is. Gyermek vagyok. Fürdök a szülői szeretetben. Eljövetelkor mindig kapunk több napra való házi főtt ételt. Igazi finomat! Még nasit is, ha nem sikerül keményen ellenállnunk. Búcsúzáskor a legfőbb üzenetük: ha hazaértünk, hazatelefonáljunk nekik! (Persze előfordul, hogy elfelejtem…) Ugyanúgy aggódnak, mint régen.

Gyermek vagyok. Mindig.

Vajon felnövünk-e valaha? Létezik-e igazi felnőttlét?  Kitörölhető-e végleg a bennünk élő gyermek? Egyáltalán szükség van-e a megszüntetésére? Nem hiszem. Teljes személyiségünk megéléséhez kell, hogy ott éljen bennünk a gyermek. Miért ne lehetne felnőttként is begubózni az ágyba, orrunkig felhúzni a takarót és megnézni egy (mese)filmet? Gyermeki gesztusokkal, külvilágot kizárva elmajszolni egy csokit? Nagy kanállal beleenni a Nutellába? Habfürdős vízben mosolyogva szakállat csinálni magunknak? Rollerrel járni munkába? Nevetni társunk vicces megszólalásain? Leülni egy óriási puzzle-t összerakni? Nagy bojtos sapkát viselni?

Bennem itt él a gyermek. Szeretném, ha mindig is itt maradna. Mert jó érzés! Nem tudnék, és nem is szeretnék folyton komoly lenni. Olyan jó gyermeki önfeledtséggel kacagni!

Olyan jó gyermeknek lenni! Ugye, milyen jó?!

Köszönöm!

2015.10.31.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2015.11.05. 20:21 Anda Van, hogy úgy érzem, olyan nehéz felnőttnek lenni. Amíg gyerekek vagyunk, alig várjuk a 18. születésnapunkat, hogy végre a felnőttek közé tartozzunk hivatalosan is. Majd eltelik 10-15 év, és keressük, felfedezzük, és szeretjük magunkban a gyermeket. Hát nem érdekes?

2015.10.31. 22:05 Kármen Ez nagyon kedves gondolat Anda és szép is. Épp ma beszélgettem egy barátnőmmel, (akinek nagyon rossz a viszonya az édesanyjával, ám ő mint anya ennek ellenére, vagy épp ezért remekül funkcionál), hogy milyen jó annak aki a gyermek szerepet meg tudja élni, mert van rá lehetősége. Sajnos nekem 17 éves korom óta nincs, de most ahogy olvastalak, egy pillanatra magam is éreztem ennek a dolognak a nagyszerűségét és eszembe jutott, ha az én anyukám élne, bizonyára én is így lennék mindezzel, ahogy most te. Köszönöm.