Volt egyszer valahol messzi hegyek lábánál, ragyogó kék ég alatt egy kedves kis falu. Nem volt ez híres sem szépségéről, sem gazdagságáról. Egyetlen ékköve volt csupán: a falu szélén dimbek-dombok alján bölcsen ülő, szerény mintázatú, borostyánnal szőtt, megkopott kis kút. Estétől reggelig, reggeltől estig csilingelőn csordogált belőle a hűs, kristálytiszta víz. Ám a falu lakói nagy titoknak voltak tudói, de azt csak egymás fülébe sugdosták, nehogy idegen meghallja! Ez a kutacska varázserővel bírt, bárkinek, ki elé állt, teljesítette a kívánságát. Csendesen csak úgy hívták: kívánságkutacska.

Élt a faluban egy jómódú kereskedő, aki bizony a jómód ellenére sem érezte magát boldognak. Kereskedő útja során egy távoli faluban látott egy nagyobb és szebb házat, mint az övé, és így szólt: „Ej, de boldog lennék én egy ilyen házban! Addig nem nyugszom, míg nekem is ilyen házam nem lesz!” Gondolt hát egyet a kereskedő, s az esti szürkületben, hogy senki meg ne lássa, elsietett a kívánságkutacskához. Így szólt hozzá: „Kívánságkutacska, segíts rajtam! Egész életemben hozzád járok friss vízért, hűségesen. Teljesítsd hát a kívánságom!” Ekkor a kútból csordogáló víz sugara egyre elvékonyodva elállt, csend támadt, hogy a kutacska jól hallja a kívánságot. „Azt kívánom, hogy nekem is olyan hatalmas és olyan gyönyörű házam legyen, mint amit a távoli faluban láttam! Ez az egyetlen kívánságom, ettől boldog lennék végre!” A kívánság meghallgattatott, s a kis vízsugár apró cseppekkel, egyre erősödvén újra elkezdett csordogálni. A kereskedő megijedt kissé, szíve szaporán dobogott, majd a következő másodpercben lábai meglódultak, annyira, hogy hazáig szaladt, gyorsan ágyba vetette magát, s álomba merült.

Másnap reggel, ahogy felébredt és kinyitotta a szemét, igazi meglepettség szállta meg: pontosan olyan hatalmas és gyönyörű házban találta magát, mint amilyet kívánt. Volt ám ujjongás, a nagy örömben felkapta feleségét és fiát, s körbeszaladta velük a házat, azok meg sikongattak ám, s szemük-szájuk tátva maradt a csodás ház láttán. A kereskedő elégedett mosollyal helyezkedett el a tornácon az újdonsült hintaszékben, pipájára gyújtott és nagyon büszke volt magára. Jöttek-mentek az utcában az emberek, s mind ámultak-bámultak a pompás új házát látva. A kereskedőnek pedig hízott ám a mája a sok irigy tekintettől.

Teltek-múltak hetek, hónapok, s a kereskedő eltűnődött: „Itt a gyönyörű, nagy házam. De az életem nem változott, nem lettem boldogabb. Valami még mindig hiányzik.” – vakargatta a fejét tanácstalanul.

Élt a kis faluban egy gazdasszony és lánya. Napsütötte bőrük, kéklőn ragyogó fekete hajuk volt, szemük mint a gesztenye, deréktájban pihe-puha párnácskáik domborodtak. A gazdasszony lánya haragudott a tükörre borzasztóan, mert az soha nem azt mutatta neki, mint amit ő szeretett volna látni. Bezzeg a sarki házban, az órásmester lánya! Lopva figyelte csak mindig annak szépségét: porcelánfehér bőre volt, szemében az óceán kékje hullámzott, haja mint dús búzakalászmező, csak úgy lobogtatta a szél, s lágyan karcsú derekához csapdosta. Nagyot sóhajtott hát a gazdasszony lánya, s alig várta, hogy leszálljon az éj, kiszökött a házból, szaladt-szaladt sebesen, s meg sem állt egészen a kívánságkutacskáig. Mikor odaért, félve körültekintett, nem látja-e valaki. Megnyugodott, egy lélek sem járt arra. Térdre rogyott a kutacska előtt a kavicsokon, s keservesen így szólt: „Kívánságkutacska! Nap mint nap járok hozzád éltető vizedért, teljesítsd a kívánságom, kérlek!” Azzal a gyengéden csobogó víz apró cseppekké higgadt, s elállt, hogy tisztán hallhassa a leány kívánságát, aki így folytatta: „Kérlek, adj nekem olyan porcelán bőrt, óceánkék szemeket, búzakalász hajat és karcsú derekat, mint amilyen az órásmester lányának van! Annyira boldog lennék ettől!” A lány keserves hangja elhallgatott, a kutacska vize aprón, majd egyre szaporábban engedte szabadjára cseppjeit ismét, míg újra egyenletesen csordogált. A lány erőtlenül állt talpra, szemét le nem vette a kutacskáról, ziháló légzése szépen megnyugodott, majd amilyen sebes léptekkel érkezett, pontosan úgy szaladt haza. Beosont az ajtón, anyja észre ne vegye, és huss, már bújt is el a jó meleg ágyába.

Másnap reggel ahogy felült az ágyon, furcsa dolgot látott: világos hajtincsek kúsztak arcába kócos feje búbjáról. Eszébe jutott az este és a kívánsága, így hirtelen felpattant az ágyról, s fali tükréhez sietett. Dús, aranyló hajkorona zuhant alá, egészen karcsú derekáig, bőre lágy fehér, mint a porcelán, és ő angyalian kék szemeivel alig hitte, amit látott! Örömében sikollyá fajult éles nevetésben tört ki, s ugrándozott fel-alá. Valahányszor végigment a falu fő utcáján, bájos elégedettséggel fogadta a rajta nyugvó tekinteteket.

Így ment ez heteken, hónapokon át, mígnem egyszer egy napsütötte délutánon szobája ablakában könyökölve így tűnődött a gazdasszony lánya: „Van búzakalász hajam, óceánkék szemem, porcelán bőröm és karcsú derekam. De az életem nem változott, nem lettem boldogabb. Valami még mindig hiányzik.” – túrt bele dús szőke hajába értetlenül.

Élt ebben a kis faluban egy cipészmester, aki bőszen igyekezett fiára hagyni a mesterséget. Fia tanulta is szorgalmasan a szakmát, minden egyes nap apjának segédkezett a műhelyben, ám titkon valami egész másra vágyott. „De jó volna hivatalnokként dolgozni, egész nap szép ruhában mutatkozni, illatos, tiszta irodában ülni, fontos emberekkel találkozni. Ez az igazi boldogság!” Minden este a bűvös kút előtt sétált haza, egy nap gondolt hát egyet, s úgy döntött, ezúttal elidőzik ott. Megmosta dolgos kezét a kút vizében, majd így szólt: „Ugye meghallgatod kívánságom?” Ekkor a szikrázóan tiszta, csobogó víz egyre-egyre megszűnt távozni a kútból, hogy a cipészinas fiú kérését meghallgassa. „Kívánságkutacska, kinek vizében minden nap megtisztítom fáradt kezeim, egy kívánságom van, nem több. Úgy szeretném elhagyni a műhelyt, és szép ruhát viselve hivatalnokként dolgozni! A falu neves emberei között fontos dolgokat végezni. Ez lenne ám az igazi boldogság a szívemnek! Kérlek, teljesítsd a kívánságom!” A cipészinas fiú óhaja is meghallgattatott, és eztán apró, majd egyre kövérebb cseppekben szabadult ki a víz ismét a kutacskából. A cipészinas fiú, mint aki maga is meglepődött tettén, gyorsan továbbállt, s otthon úgy zuhant álomba, mint aki hetek óta nem aludt.

Másnap reggel felébredt, s látván, hogy az idő kissé előreszaladt, gyorsan magára öltötte munkásruháját, hogy mielőbb apja után siessen a műhelybe. Ám ahogy kilépett a ház kapuján, egy jól öltözött, szikár, kalapos férfi várta mosolyogva. A fiú már éppen nyitotta száját, hogy megkérdje, kit keres, ám a férfi megelőzte, és így szólt: „Fiatalember, kérem, jöjjön velem, már várják a hivatalban, számítanak a munkájára.” „De én… az öltözetem…” szólt volna a fiú, majd lenézett magára és a meglepetéstől majd’ hanyatt esett: pontosan olyan szép ruhában találta magát, mint amilyet elképzelt előző este a kutacskánál. A kalapos férfi karonfogta, s elkísérte a fiút a hivatalba, első munkanapján.

Eltelt jónéhány hét és hónap, a hivatalnok fiú egyszer hazafelé tartva igencsak elgondolkodott: Hivatalnok vagyok. Tisztaságtól illatozó irodában ülök, fontos emberekkel találkozom. De nem lettem boldogabb. Valami még mindig hiányzik.” – bökte fentebb homlokán a kalapját.

Élt a kis faluban egy tehenészlány is, apjával, anyjával és testvéreivel, igen szerény körülmények között. Szomorkodott is sokszor, ha látta, hogy más fiatalok családját jobban megáldotta csörgő pengővel a sors. Teheneit ő is minden este a kívánságkutacska mellett terelte hazafelé, mindig volt pár jószág, amelyik szomját is oltotta belőle. Egy este a tehenészlány is késztetést érzett, hogy feltárja a kutacska előtt legbelső kívánságát. Félszegen megtorpant előtte, s így szólt: „Kívánságkutacska, jószágaim minden nap belőled oltják szomjukat, elmondom hát neked, mi a szívem vágya.” A kutacska lassacskán magába fojtotta éltető könnyeit, s figyelte a tehenészlány szavait. „Szeretnék gazdag lenni! Sok pénzt szeretnék, hogy végre én is boldogan élhessek családommal. Ugye teljesíted a kívánságom?” Ahogy a leány befejezte mondandóját, a kút ajkán ismét megjelentek apró vízcseppek, majd egyre sietősebben gördültek a mélybe, egymás után. A tehenészlány megragadta hosszú szoknyáját, s a tehenei után iramodott, akik már jó előre jártak az úton. Ahogy hazaértek, a leány fáradtan hajtotta álomra fejét egy szénakazalra.

Amint az első napsugár megsimította arcát, a tehenészlány felébredt és nem hitt a szemének. Amerre csak nézett, széna, szalma helyett aranytallérok hevertek! A leány harsány, nevető ujjongásaira ijedten szaladt össze anyja, apja és mind ahány testvére. Örömükben aztán még táncot is lejtettek, míg el nem fáradtak.

Teltek, múltak a hetek, hónapok, a tehenészlány és családja így éltek tovább a hirtelen jött gazdagságban. Ám a leány egy nap, ahogy teheneit őrizte a réten, elmélázott: „Gazdagok lettünk, nem kell aggódnunk a pénz miatt, sok van belőle. De én mégsem vagyok boldog. Valami még mindig hiányzik.”

Hogy, hogy nem, eljött egy különös nyári este, amikor a kereskedő, a gazdasszony lánya, a cipészinasból lett hivatalnok fiú és a tehenészlány is megelégelte a dolgot, becsapták hát maguk mögött a ház ajtaját és feldühödten, pirosló orcával mind elindultak a kívánságkutacskához. Így értek oda, szépen, sorban, de a dühtől egyikük sem vette észre a másikat. A kereskedő kezdte számonkérő szavaival: „Méghogy csodatévő kívánságkutacska… nem hoztad el nekem a boldogságot, amit kértem!” A gazdasszony lánya folytatta csalódott könnyekkel küszködve: „Mondd, ugyan hol marad az én boldogságom?” Majd a cipészinasból lett hivatalnok folytatta: „Meddig várjak még a boldogságra, amit kértem?” Végül a tehenészlány kétségbeesett szavai zengtek fel: „Miért nem adtad meg a boldogságomat?”

Meghallva egymás szavait, riadtan mind egymásra néztek. Kiderült a titkuk, hogy mindannyian jártak a kívánságkutacskánál. De még mielőtt riadtan és szégyenkezve szétszéledtek volna a szélrózsa minden irányába, hirtelen langyos, lágy fuvallat futott végig orcájukon, s egy hang így szólt hozzájuk: „Eljöttetek kérni. Kívánságotok meghallgattatott. Amit kértetek, másnapra valósággá vált. De mondjátok, próbáltátok-e már megérinteni a boldogságot? A boldogság nem érinthető, nem látható. Nem kívül kell keresni. Kerestétek-e már belül, magatokban? Ott keressétek! S az úton, amíg keresitek, rádöbbentek majd, hogy az út maga a boldogság. Bennetek rejlik, sehol máshol nem fogjátok megtalálni. Most menjetek, mondjátok el másoknak is, hol rejtőzik a boldogság!”

Ezzel a kívánságkutacska szavai elhallgattak, az ott lévők között zavart, döbbent csend támadt. Nézték egymás arcát, és mindannyiukon mint éles villám hatolt végig a felismerés. Egyszerre mindent megértettek, amit leges-legbelül már eddig is tudtak. A felismerés boldog mosolyával üdvözölték egymást, és mindannyian elindultak hazafelé. Hangos gondolatként egyszerre szakadt fel belőlük az üzenet: „A boldogság bennünk lakik!”

A kívánságkutacska mintha mi sem történt volna, a falu szélén dimbek-dombok alján ült tovább bölcsen, szerény mintázatával, borostyánnal szőve, megkopva kissé. És aznap éjjel a faluban minden megváltozott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés